A STÍLUS MAGA A RENDSZER

Az abszurditás hegyvonulatának két legmagasabb csúcsa, ahonnan lenézve hangyacirkusznak tűnik a hétköznapi történések világa:
-  sisak a kamikaze pilóta fején
-  villámhárító a templomtornyon.

Foglalkozzunk most az utóbbival. A kérdés apropóját az adja, hogy pénteken éjfélkor, a kísértetek órájának kezdetén, a tajtékos őszi ég baljós sötétjében fellobbant az Úr haragjának tisztító tüze. Konkrétan: kigyulladt a jászberényi templom, mely arról híresült el az elmúlt hetekben, hogy plébánosa fertelmes bűnök mocskában fetrengett. Nem elég, hogy megszegte szüzességi fogadalmát, de ráadásul vele azonneművel tette azt. Nem elég, hogy
a fizetett szerelem pajának szolgálataira ácsingózott, de - úgy hírlik - a kasszánál már rest volt. Nem csoda, hogy kiverte a biztosítékot a főnőknél! Nem csoda, csak elszoktunk már az ilyen direkt operációktól.

Folytatás itt >>

Nem az ifjúság ünnepe volt.

A nézőtéren felül volt reprezentálva az a korosztály, amelyiknek már nem mindegy, hogyan alakulnak a nyugdíjpénztári hozamok. Viszont, igyekeztek betyárul, bár az eredményt bátran nevezhetjük elegyesnek. Mert, amikor a fekete pólót elől fölkapja a behúzhatatlan méretű sörhas, nos, akkor a mégoly bőr dzseki sem enyhíti a parodisztikus hatást. Sőt, a Harley-Davidson matrica sem, bár - mivel a pocakkal átellenben virít a páciensen - ha mindenkinek egyszerre sikerül hátat fordítani, megőrizhető a méltóság töredéke. A legények seregszemléje felvetett még egy kérdést: mi visz rá valakit, hogy egy ZZ Top koncertre Queen, avagy Ten Years After, feliratú pólót öltsön? Multikulti? Ez van neki feketében? Folytatás itt>>

A versenyúszás paradoxona: Ha fürdeni akar, hova kapkod, ha siet, miért nem megy a parton?

Gyárfás Tamás  úgy döntött, a margitszigeti Danubius Nemzeti Hajós Egylet klubházában lesz az úszószövettég "méltó székháza". Mert, hogy 2010-ben úszó EB lesz fészkes fővárosunkban és ez újkori történelmünknek olyan jeles eseménye, hogy ellenvetésnek helye nincs.

Mindösszesen két probléma van a döntéssel. Egy szemléleti és egy neveltetési.

Azt csak a notórius kötekedők vonják kétségbe, hogy méltó székház híján úszóink nyeletlen fejsze módjára süllyednének a medencében alá és nem hogy az eredményes szereplés, de a puszta életük is veszélyben forogna. A gond az, hogy a kinézett helyen már van valami. A belváros egyetlen vízisport telepe. Egy olyan hely tehát, ahol sportolni lehet. Szemben a székházzal, ahol még az emeletre is lifttel mennek. A székházban viszont méltó módon lehet EB-t menedzselni. És? Ki nem szarja le? Legfeljebb, méltatlanul menedzselnek.
Folytatás itt >>

Azért, ez a pénzügytan még nem egy kiforrott tudomány. Itt-ott hangyányi finomításra szorul. Tételünk illusztrálására álljon itt a következő eset.
Folytatás itt >>

Kiáltvány!

Ezennel megalapítom a ROK (Rohadjál Otthon Köcsög) mozgalmat.

Mottó: Nincs vita, ha nincs közlekedés!

Induló: Amíg a Föld kerek,/mindig lesznek ROKerek!

Címer: arany mezőben törött lábra tekeredő lukas kerékpártömlő.

Folytatás itt >>

"Kiáltsd: Pusztítás! és oldd el a háború kutyáit" (Shakespeare:Julius Caesar)

Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek.

Vessük tehát vigyázó szemünket a végekre, konkrétan Tótkomlósra. Sokáig azt gondolhatta a fővárosi acsarkodásban megfáradt polgár: íme a béke szigete. Mert mit lehetett hallani Tótkomlósról? Csupa jót. Hazánkba látogató szlovák politikusok rendre levizitáltak, lévén a honi szlovákság fellegvára. A magas vendégek megtapasztalhatták, hogy milyen az, amikor két embert a közös anyanyelv választ el. A helyi fiatalság táncolt-danolt, a méltán elhíresült fúvósok hirükhöz méltón fújták, majd következett az obligát birkakáposzta és szilvapálinka. Ennyi.

Jó messze is van, semmi sem zavarja tehát aszfaltdzsungel aromás szénhidrogénektől roncsolt agyú lakóját, hogy a fentiekhez hozzáképzelje, ahogy a nyári alkonyatban hazatérő csorda bőgése ráül az orgonaillatra. Maga az idill.

Nos, oda az idill.

Ha jobban belegondolunk, várható volt. Hol máshol csapna át tettbe a szófia beszéd, mint ott, ahol a tüzes magyar virtus találkozik a hegyek zord kérlelhetetlenségével.

Folytatás itt >>

Nem volt jó válsztás ez a P.W.H. név. Nehézkes is, nem is jelent semmit és van is hasonló, amivel véletlenül sem szeretnék asszociatívkapcsolatba kerülni. Csináltam tehát egy új blogot. Amit nem szeretnék elveszíteni, azt átmásoltam, ezt pedig lassan, könnyes szemmel elengedem.

Maradok kiváló tisztelettel,

P.W.H. avagy mostantól Álszentfazék

Salgótarján városában a polgárok bizalmából a Fidesz számos jelese veszi ki részészét a közügyek irányításából. Egy volt e jelesek közül H. Mónika, ki a város pénzügyi bizottságát erősítette. Esetében a múlt idő azért indokolt, mert az érdemdús keblű hölgyről mindenféle pornódolgok kerültek nyilvánosságra. Azonnal mennie kellett. A pártból is csak azért nem zárták ki, mert nem is volt tag.

A politikai elit erkölcsi hegyvonulatának lokális csúcsát szemlélhetjük alighanem. Pornóssal nem ülnek egy padba! Derogál. Abcúg!

Halkan jegyzem meg:pornófilmben szerepelni nem törvényellenes. Ellenben, feketén pénzt mutyizni a pártkasszába, hogy legyen miből kampányolni; az igen. A mutyizókkal (pénztárnok) beülni a közös padba, nem derogál?

Talán attól tartottak a tarjáni jobb vezénylő alhadnagyai, hogy a hölgy még végül valami kielégítési ügybe keveredik? Nos, a BKV felügyelő bizottságában is ott ülnek valamennyi párt képviselői és együknek sem kellett az elhíresült kielégítések miatt feladnia posztját. Ők is jó padtársak?

Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Eddig ez csak gusztustalan szemforgatás! Az aggasztó kérdés most következik. A salgótarjáni Fidesz annyira van elengedve pénzügyérekből, hogy egy külsős könyvtáros - ez volt a hölgy polgári foglalkozása - delegálására futotta a pénzügyi bizottságba? Ő volt a legjobb szakemberük? Esetleg csak a második? 

Persze lehet valaki autodidakta - pornós, pénzügyes, pártkatona; ez a PPP konstrukció. Erre nézvést eligazíthat bennünket a hölgy nyílt levele, amelyben kifejti, hogy nincs lelkiismeret-furdalása (de milyen igaza van, mindentől függetlenül!), mivel szorult anyagi helyzete vitte rá az inkriminált cselekményre. Majd így folytatja, felteszem a szorult anyagi helyzet okát feltárva: „Úgy gondolom, akik uzsorakamat formájában tesznek zsebre milliókat, azoknak inkább van szégyellni valójuk, mint azoknak, akik megpróbálnak életben maradni."

Hát, jeles pénzügyi tálentumról árulkodó sorok!

Szóval, ha Salgótarján városa kötvényt bocsátana ki; csak óvatosan!

Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tudom én, hogy a téma másodlagos frissességű. Lerágott gumicsont után lövök. A hír haszna mind a bulvár, mind a politikai térben ki lett aknázva. Mindazonáltal, van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon fontos sikkad itten el. Egy kicsit más fényben valami esszenciális, már-már paradigmatikus jelenség összefüggései tárulnak fel, rávilágítva a lokális rák fenéjére, miközben lelkünket a megértés békéje és az abszurd humor derűje hatja át. Szolgáljanak tehát a fentiek magyarázatául a lebírhatatlan közlési vágy újabb megnyilvánulására.

Mi is a hír? - kérdezheti a figyelmes olvasó lassanként indokolttá váló türelmetlenséggel. Ecce:  Terézvárosban újabb botrány borzolja a közmorálra oly kényes kedélyt.   A közterület-felügyelők dolga, hogy a tilosban parkoló gépjárművekre kerékbilincset tegyenek, így adva súlyt a közlekedés rendjét - tehát, a közjót - biztosító szabályoknak. A kerékbilincs eltávolítása viszont a parkolási díjak inkasszálásával megbízott cég feladata és a szolgáltatás nem csekély ellenértékének tetemes része is nála landol. (Gondolom, a felügyelőknek csak felhelyező végzettségük van, a leszedéshez szükséges speciális szaktudás csak outsourcing keretében vált hozzáférhetővé. Van ez így. Gyereket is többen tudnak csinálni, mint elkaparni.) Nevezett cég némi készpénzjuttatással próbálta rábírni a derék felügyelőinket - a köznek az ő alkalmazottait; serénykednének kicsit jobban, így növelve az árbevételt, egyben megteremtve a nekik juttatandó benefitek alapját is.

Korrupció! - kiált a köz.

Nos, a köz téved. Többről és kevesebbről, tehát másról van itt szó.

Mert olyan vád a legmegátalkodottabb moralisták és botrányvadászok részéről sem merült fel , hogy az anyagilag serkentett közszolgák esetleg indokolatlanul bilincseltek. Amit a fejükre olvasnak, az csak annyi,hogy munkájuk tisztességes elvégzéséért extra juttatást fogadtak el (követeltek?,zsaroltak?). Ezt felénk nem korrupciónak, hanem paraszolvenciának - hipokrita köznyelvünkben időnként "hálapénznek" nevezik. A honi egészségügyi elit (vö. orvostársadalom) hosszú évtizedek óta erre alapozza egzisztenciáját és esetükben ez oly mértékben legális, hogy akár adózhatnak is utána (ha hülyék lennének!). Tehetik ezt azzal együtt, hogy többnyire halál- és egyéb félelmektől, a legkülönbözőbb és borzalmasabb fájdalmaktól gyötört delikvensektől fogadnak el (követelnek?,zsarolnak?) ilyen juttatást - ami bizony inkább emlékeztet a középkori hóhérok, mint Hippokratész tevékenységének morális szintjére - minek okán pácienseik helyzetéhez képest egy megbilincselt autó tulajdonosa joggal érezheti magát a gyönyörök kertjében. És mi ezeket az embereket "Doktor Úrnak" szólítjuk, kamarájuk van nekik, amelynek elnöke felvetett szemmel és arcpirulás nélkül áll a médiákok rendelkezésére ész- és erkölcsosztási céllal, és a stúdióból kifelé nem verik vasra. Ha már mérce van, akkor mérjen egyformán! Mert ha a fent leírt cselekmény bűn és mint ilyen büntetni rendeltetett, akkor sajátos szendvics fog kialakulnia fegyintézeteinkben. Két szülész között egy közterület-felügyelő.

És vajon mit tett a parkolási cég? Saját, megszolgált árbevételének egy részét áldozta fel a polgárok érdekében. Övé volt az árbevétel? Övé. A társadalom érdekében áldozta fel? Nos, amennyiben a köz a parkolási tilalmak jelenlegi rendjét tartja jónak - márpedig, ha nem azt tartja jónak és mégis az van érvényben, akkor a köz hülye - akkor igen. Hogy nem önzetlenül tette? Hurrá! Végre összhang van az érdekek között! Végre lehet bízni, hogy valaki tisztességesen elvégzi a munkáját, hiszen egyébként felkopik az álla. Adam Smith láthatatlan keze szélesen mosolyog.

Minden elképzelhető világok legjobbika felé vezető utunkon csak egyetlen kerékkötő van, az eljövendő harmóniát egyetlen elem bontja meg.

A közterület-felügyelő.

Mert mi is lenne, ha ő nem lenne? Egyértelműen jobb. Biztos vagyok benne, hogy a bilincsleszedők a felrakás problémáján is úrrá lennének. Az is biztos, hogy a lehető legnagyobb alapossággal bilincselnének. A szabályszegő ugyanannyit fizetne, mi többiek pedig kevesebbet, hiszen nem kellene eltartanunk a felügyelőket.

Pontosan mi szükség is van ezekre az emberekre?

Talán még a felvázolt modellt extrapolálni is lehetne?

Mert lehet, hogy a piac nem mindig a legjobb megoldás, de ennél biztos, hogy mindig jobb.

Hát ez nem jött be. A gondok már ott elkezdődnek, hogy mi az a nulladik nap minden évben. Aztán minuszegy! Egy ötnapos rendezvény öt napig tart. Két fő attribútuma (ötnapos + rendezvény) közül ez az egyik. Kivételek, rendkívüli alkalmak persze vannak, de ezek meg arról ismerszenek meg, hogy kivételesek. Olyan nincs, hogy hagyományos rendhagyás. Ennek így évről-évre erősödő gagyi szaga van.

Volt aztán még két további problémás tényező: a szereplők és a közönség.

Megjelent a hazai könnyűzenei élet számtalan aktív és szépkorú nagysága (+barátaik, akik maguk is és nekik meg a meghívók a barátaik ...), hogy elénk tárja munkássága legelcsépeltebb darabjait. Megtudhattuk, hogy az életben nincs már több móka, bár örökké tart, feltéve, hogy miénk itt a tér. Örömmel értesültünk, hogy még mindig nekünk írják a dalt. Újfent kiderült, hogy van aki utálja az egész XX. századot. Megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy még mindig kéznél a medikália, amennyiben valami ég: egy rész jég, két rész whisky. Továbbá felhívták a figyelmünket a kőfalak mentén jelentkező permanens omlásveszélyre. Egy országos turné (hakni) sokadik állomásának lelkesedésével álldogáltak a színpadon, de sebaj: segít a rutin.Volt aki vette a fáradságot és valami elborzasztó közhely erejéig utalt a rendezvény apropójára (rasszizmus ellen húzták a talpalávalót), volt aki még ezt sem. Kiderült még, hogy Lovasi András mitől emelkedik ki a popcelebek sorából: bármilyen helyzetben kijön belőle egy értelmes mondat. Nem kevés! Meg is lepődtünk.

Ami a közönséget illeti, leginkább a számosságával volt baj. Be kell látni: a rasszizmus elleni föllépésre nincs nálunk tömeges igény. Egy gárdavonuláson többen vannak. És a megjelentek többsége sem a Martin Luther King Fan Club gyűléséről érkezett. Aki elvegyült és fülelt a szünetekben rá kellett, hogy döbbenjen: néhányan meglátták, hogy koncert, meg rasszizmus és eljöttek. Nem szarakodtak a részletekkel, aztán meglepődtek. Ott volt továbbá a nosztalgiabulik állandó tömegbázisa, amely LGT-től Neotonig mebízhatóan rázza őszbe csavarodott fürtjeit és csápol, amíg a kopott ízületek bírják. És voltak a profi bulisták, akiknek mindegy, csak hang legyen és fény és elegendő alkohol. Ők már akkor is boldogok lettek volna, ha Pittsbourg Philt látják a spéci jégcsákányával.

Nem kellett volna ez. Nem ez kellett volna.

A szociális kártya bevezetésének szükségessége mellett érvelt Szepessy Zsolt, Monok polgármestere.

Eddig a hír.

A jövőjobbító elképzelés szerint, ilyen kártyát kapnának a rászorultak – nyilvánvaló; legjobban egy kártyára szorulnak rá, főleg ha rá van írva:Tavasz, és piros szívek vannak föstve a sarkaira - segélyeket pedig erre utalnák. No cash. A kártyával aztán vásárolhatnának, meghatározott helyeken, meghatározott termékeket. Mármint vásárolhatnak azok, akiknek renden van a portájuk, mert a többinek coki segély.

Magyarul: nem azt adom neked, amit kérsz – szabadon használható fizetőeszközt -, hanem amire szerintem szükséged van. Mert azt én jobban tudom. Csóró vagy, tehát buta és felelőtlen. No de, mostantól jó lesz neked, ha beledöglesz is! Meg nekem is, mert megalázhatlak.

Szimpatikus tempó.

Aszonygya a pógi a rádióban: Ő ugyan szívesen adózik (az első ember az adó föltalálása óta), de azt nem állhatja, ha a szíves adóját alkoholra, cigarettára és egyéb élvezeti cikkekre költik. Különben is közpénzről van szó, tehát a köznek joga van tudni, mire megy el. Az üvegzsebtörvény korában élünk, vagy mi a fene! Sőt, a köz az ő felkentjei által terelgetheti is a pénzáramot. (Csórókám, igen te, te kis kártyás; te nyilván nem vagy a köz, neked kuss van! – ezt már én teszem hozzá )

Ne álljunk meg félúton, vigyük tovább ezt a briliáns gondolatmenetet. Mert hát, a polgármesteri fizetés is közpénzből van ám. Mi lenne, ha ennek elköltésére vetné vigyázó szemét a köz? Új mobil a gyereknek? Nyáladzó SMS függőt akarsz-e nevelni? Olvasson az a büdös kölyök, meg járjon a templomi kórusba! Ahogy elnézem a fényképedet, pógi: zsíros húsokra sincs neked szükséged. Aztán majd fizethetem a szívműtétedet! Virág?! Mikor nincs is nevenapja az asszonynak? Akarom én finanszírozni a te élvezeti cikkeidet?

És akkor mi lesz, ha a kijelölt boltok, ahol lehet kártyázni, hirtelen kicsit drágábban adják a magas bölcsesség által szükségesnek és erényesnek ítélt termékeket? Avagy, derék magyar embereknél az ilyesmi kizárt? És ha mégsem? Menjen az alvég panaszra a Versenyhivatalhoz? Esetleg az engedélyadó polgármesterhez?

Ez a kártyás-előírós-kijelölős-ellenőrzős módszer nem is lenne ám ingyen. Mikor – a téma egyes szakértői szerint – a nem alanyi jogú segélyezés költsége már most is összemérhető a segélyek összegével (ha ugyan meg nem haladja). Erre nem fáj közpénzt kiadni? Igaz, az derék közalkalmazottaknak menne, nem a ronda szegényeknek.

Aztán ez az üvegzseb! Tegnap hallom, hogy honi egyetemeink rektorai akár évi 54 milliót is kereshetnek. Mire a rektori konferencia elnöke oda nyilatkozik, hogy pimasz ripők, aki a zsebében turkál, mert a fizetéséhez senkinek köze nincsen. Szóval, az a zseb a szegénysor felé haladva üvegesedik?

Oké, pógi, már mind tudjuk, hogy te vagy a legjobbik. Tovább már ne ötleteljél. Jobb lesz az mindenkinek. Menjél szépen haza, nyírd a füvet, szépítgesd a portádat, mert ha nem lesz megfelelő a körletrend, lehet, hogy nem kapsz fizut.

Nagy dolgok ha találkoznak ...

Július elseje a köztisztviselők napja. A köznek az ő megfáradt tisztviselői ezen a jeles napon nem viselik tisztüket, levetik vállukról a terhet és megpihennek. Munkaszüneti nappal tisztelik meg a tisztviselők az ünnepet; melyet, tisztüknél fogva, maguk rendeltek a saját tiszteletükre. Tagadhatatlanul van némi maszturbatív jellege, ahogy a köztisztviselői kar kielégíti a köztisztviselői testület feszítő vágyát az elernyedésre. Mondhatni: a köztisztviselői farok csóválja a kutyát.

Zárva van tehát az összes közhivatal, legfőbb kedveltünk, a szorgosságáról közismert APEH, nemkülömben.

Miről lesz még emlékezetes 2009.07.01 - ha ennyi nem lenne elég? Bizony! Mára virradóra  vátozik az ÁFA. Ez az apróság számos gyakorlati problémát vet fel szerte az országban, kivéve az adóhivatalt. Őket úgye nem érinti a dolog, mivel az adószedés nem adóköteles tevékenység. Nomármost, az adófizetők - vö.:törpe minoritása - naívabbja esetleg arra gondolatra jutna, hogy a Magas Hivatalhoz fordul tanácsért sűrű gondjai közepette. A Magas Hivatal azonban gondoskodik arról az ő nagy jóságában, hogy ilyesmivel ne tegyék magukat nevetségessé. Bezár.

Lehet, hogy a Mikulás is december hatodikán megy szabadságra? Elvégre az a nevenapja neki. A katolikus klérus húsvétkor pihen meg, távol a hívek nyüzsgésétől? És ha lesz majd a boldog jövőben bábák és szülészek napja - nem kétséges -, akkor az árokparton adnak életet kisdedeiknek az anyák?

Egyébként, Szent Jakab havának első napján a köztisztviselői törvény 1992-es elfogadására emlékezünk a legnagyobb tisztelettel ( az érintettek pihenéssel is).  Hasonló módon megemlékezhetnénk az egyetemes gáztörvényről is. Lenne egy nap, amikor nincs gáz.

A héten már másodszor szaladok bele abba az érvelésbe, amelyik úgy próbálja bizonyítani a „Magyarország a magyaroké” szlogen tarthatatlanságát, hogy továbbviszi a gondolatmenetet, és oda konkludál – feltehetően a honfi lélek elborzasztásának céljával: akkor Szlovákia a szlovákoké és Románia a románoké.

Butaság!

Akiknek az üzenet szól, azok pontosan tudják – és tudják egymásról, hogy tudják: Szlovákia is a magyaroké. Sőt, ilyen államalakulat nincs is. A judeoplutokrata összeesküvés múló trianoni tréfájaként került csak fel a térképre. Meg Románia is a magyaroké. Az északi része mindenképp. A déli meg kit érdekel?

Négy tenger mossa, kis köcsög! Figyeljé’, tanuljá’ vagy keresd elő az útleveledet!

Engem inkább az érdekel, hogy amikor eljön majd a beígért szebb jövő, hogyan döntik el, hogy Magyarország melyik darabja pontosan kié. Gyanítom, hogy a népnemzeti gerinc harcos csigolyáinak tudatában a magyarok halmaza abban a pillanatban egyeleművé válik, mihelyt leülnek az osztozkodásnak asztalához. A szívcsakra átmegy a „csak én, mindenki más szív” állapotba.  Akkor teljesül majd be a prófécia: fogy a magyar!  Csak egy maradhat – mondta a Hegylakó és akkor még nem sejtettük, hogy politikai elemző volt őkelme, mielőtt filmezésre adta a fejét.

 No, majd azzal az eggyel kell kezdeni valamit!

Az Úr kegye nem sztochasztikus. Bizonyos égi adományok csomagban érkeznek. A legrégibb megfigyelt árukapcsolás a magas hivatal és az IQ közötti. Lépten-nyomon belebotlunk, most például a sertésinfluenza kapcsán töltheti el lelkünket a megnyugvás: jó kezekben vagyunk.

Megszólalt a Pandémiás (sic!) Bizottság elnöke.

Istenem, de szép nevük van! Talán az Ökológiai Operátorok Kongresszusa (hajnali szemetes gyűlés) fogható hozzá. Esetleg a Junior Sales Manager Team (kétségbeesett ügynökök egymásnak próbálnak eladni).

Vajon a pandémiának mely vállfaja ütötte fel fejét a bizottság keblében? Bármi is legyen a rettentő kór, az biztos: a beszédkészséget hátrányosan befolyásolja.

Miután megnyugtatásunkra már a címben előkerül a pestis szó (az az, ami nem ilyen), következik a gyöngyszem, a stiláris és gondolati csúcspont:

„ A haláleseteken kívül minden fertőzött kigyógyult az új influenzából.”.

Mást vártak? Gondolták: lesz, aki úgy marad? Van harmadik lehetséges végkifejlet?

Az inkriminált mondat az eredeti szövegben is idézőjelek között van. A negyedik hatalmi ág jeles képviselője pillanatnyi kétséget sem hagy tehát afelől, hogy fontos ember fontos szavai ezek. Talán, ha el is olvassa őket …

Ki volt az az eszement, aki kitalálta a Nemzeti Vágtát?

Nem is az a baj, hogy valami belvárosi aszfaltvirágnak életidegen gondolatai támadnak a lovaglásról. Ilyen van. Feltehetően Woody Allennek is voltak már ötletei az észak-amerikai faunával kapcsolatban, de senki sem látott neki a kivitelezésnek. Működtek a társadalom önvédelmi mechanizmusai.

Lóverseny a flaszteron? Egy ötven méter sugarú körben! Egy világváros közepén!

Hát senki nem akadt - lovász, zsoké, tenyésztő, valaki, aki látott már lovat élőben -, hogy kezét barátságosan a túlcivilizált ötletgazda vállára tegye és szelíden, ámde ellentmondást nem tűrve oda nyilatkozzon: Szépöcsém, te ehhez olyan hülye vagy, hogy ha nőni lehetne tőle, ülve nyalnád a Holdat. Menjél szépen haza és foglalkozz valami kőolajszármazékkal, az a te világod.És a többiek, mind, akik ezt hallják, okos fejükkel bólintanak és szétszélednek csendesen.

A ló egy ideges, félénk, érzékeny állat. Ráadásul sérülékeny. Körbehajszolni az utcakőre szórt harminc centi vastag homokon, három méterre a tömegtől: ez állatkínzás! Hol van ilyenkor a Négy Mancs?

Ráadásul ez az egész huszáros, csákós, dolmányos, pitykés népnemzeti körítés!  Egy bőgatyás betyár hiányzott a tér közepéről, aki két kanál gulasch között megpödri bajszát és karikásával legényeset durrant  (live durrantás, semmi playback, csak a gulyás hamis, mert a betyár Norbi Update termékekkel tartja a formáját). Kár, hogy kihagyták, ha ott van, tuti az érzéki gyönyör az összes elhájasodott agyú, városban antiszocializálódott nemzettársunknál.

És a biztos ízléstelenség, amivel a médiaközeg rácuppant a gagyira! A nyalka huszár a nyári konyha falvédőjéről, ím feltámadott, csak most pünkösd délutáni TV-műsornak hívják.

Egyáltalán, mi ez a sündörgés a lovak körül mostanában? Ha legalább lenne jegyzett lótenyésztés vagy lósport e honban. De így! Kacagányos Árpád (magyar hangja: Franco Nero) dicső korát idézgetjük talán? A daliás kalandozásokat? A magyarok nyilaitól retteg majd az EU? Sokat szívóznak, hájas seggünkkel nyeregbe pattanunk és jól megfingatjuk a Szent Gallen-i szerzeteseket (Hehe, az nem is az EU-ban van. Leülhetsz, fiam, egyes.) és a háttérben zúg az István a király. Dicső jövendőt jósol a vátesz.

Lóvátesz.

Olvasgatom a hírekben a részleteket a Jobbik-Tettrekész szövettségről és eltöprengek: hogy rohan az idő!.

A tájékozatlanok kedvéért: a Tettrekész egy rendőr szakszervezet, amelyik együttműködési megállapodást írt alá a Jobbikkal és egyik vezetője a párt EP-listáján is szerepel.

Emlékszem, a daliás nyolcvanas évekre, a rendszerváltás idejére, amikor egy ország követelte, az erőszakszervezetek politikamentesítését; illetve a párthadsereg, a politikai alapon szervezett fegyveres erő (Munkásőrség) felszámolását. Ehhez képest, most van (legalább) egy politikai alapon szerveződő, alsó hangon is paramilitáris csapatunk plusz egy rendőrségünk, amelytől a politikai elkötelezettség nyílt felvállalása ismét nem idegen.

Mit mondjak: már hiányoztak!

Egyébként, ha szétnézek, azt kell látnom: a többségnek valóban hiányoztak már.

Ne ringassa magát illúziókba senki azzal, hogy valami marginális csoportról van szó (vö. törpe minoritás)  Fölötte vannak ők az ötezernek! Rendőrből az nem kevés. Ha ezek egyszerre elkezdenének szondáztatni: kiszáradnánk.

Álszent hápogás lenne azon is szörnyülködni, hogy pont egy ilyen – meglehetősen markáns ideákkal bíró – politikai alakulat talált magának nézeteit nyíltan felvállaló híveket a testületben. Van, aki mást várt? Értelmiségi csoportosulás aligha ver körükben gyökeret. Mint ahogy a Gárdában sem a konzervatív polgárság masírozik a könyvtár felé, hogy sokadszor átlapozza Montesquieu műveit. Annak a két csapatnak volt egy esélye ’89-ben, hogy csináljon valami működőt. Nem sikerült. Most jönnek az egyszerűbb megoldások hívei

Téma: Az alábbi interjúrészletben Spiró György, kortárs író az irodalomolvasás és az írás mai helyzetéről fejti ki véleményét.

„ A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.”

Érveljen a Spiró György által felvetett problémák mellett és/vagy ellen! Hivatkozzon olvasmányélményeire, olvasói tapasztalataira is!

Ecce:

E jeles napon matúrára rendeltetvén, a nagy feladat idegizgalma korai órán elrebbenté a nyugtalan álmot szemeimről s midőn a tavaszi illatokkal terhes bársonyos lég simogatása nyugtatá lelkem háborgását, legvadabb képzelgéseim sorában sem fordult elő, hogy ily hagymázas ideával kelljen birkóznom feladat gyanánt.

Legelébb is azt a gondolatot lobbantá föl elmém: tán duellumra kéne kihíni az eszme szülőjét; de féket vetettem az ifjúi hév szilaj paripáinak nyakába, eszembe véve; hisz aligha jőne ki őkelme, nem lévén nobilis férfiú.  Mikor aztán elcsitult kicsinység lelkem háborgása; átlátám, hogy jó oka lehetett a jeles szerzőnek ezen szavakat kimondani s bár kétségtelen, hogy lelkében visszásan volt fordulva az eszmejárás: még az is lehet, hogy százpercentnyi nemes indulat vezérelte.

Íme a példa, hogy a balga ész mily infernális tévútra vezeté a jószándékot, mely eleddig is nem ritkán kövezé már ki az ily ösvényeket.

Mert legyen mégoly jeles, nagytudású is a ki a munkába belevág; legnagyobb hiátusán bizonnyal úrrá lenni nem tud: azon pedig, hogy nem ő a szerző. Mivel pedig e fogyatékosságot a teremtés rendjével egyazon úton legyőzetni nem látszik lehetségesnek, hogyan is lenne lehető akár csak halvány visszfényét is adni az ismételhetetlen emberi szellem és a kor – mely e szellemet nemzé s végső alakjára formálá – tünékeny összeolvadásának; mely, ahogy a témát, nemkevésbé annak formáját is meghatározá.

Másodrendjén pediglen jó okkal föltehető, hogy méltó férfiú e nemtelen feladatra pennáját bérben nem adja, hogy saját eszméi helyett mások remekeit öltöztesse divatos, cifra öltönyökbe. Ennek okán pedig maradnak, kik alacsony tehetségük korlátaitól kerítvén, némi forintokért nem átallnak ily feladatnak állni s kiknek munkájától jó reménnyel méltó eredményt aligha várhatnók.

Harmadrendjén, megfosztanánk honunk ifjait - kik nem tarták erős fáradtságnak deákul tanulni, a konjugációk, genusok, deklinációk és más ördöngös állapotok fáradalmait kersztülküzdeni  - munkájuk édes gyümölcsétől. Mert van-e hasonlítható érzés, mint mikor virágos selyemkaftánban végigdőlök az atlasz ottománon, kezemben e remekművek egy darabjával és a fennkölt stíl végigfut elmémen és szívemen, mint a zongorán a rezgés, ha pajkos hangolója kalapácsával megüté? Szintúgy az áhítattól, mely a honleányok szeméből sugárzik, midőn homlokunkon e nemes darabok visszfénye dereng. Mely érzés vetélkedhet a kéjjel, mikor az így elbájolt delnő keblünkre hanyatlik? Ez az éleny, melynek fogytán a honfi kebel zihál s fuldoklásba kezd.

Mindezek okán jó reményben vagyunk, hogy szerzőnk, ki maga sincs híján a tehetségnek, hasonlatos konfúzus ötletek helyett nagy rezolúcióval forgatá majd jeles elődei munkáit és akkor színi játékát nem illeti oly címmel: Csirkefej; miután eszébe vevé, hogy az aprómarha corpusának nevezett része a fentebb stíl szabálya szerint: Baromfifő.

Jókai Móricz

12. a. oszt. tan.

Tű.

Te tű.

Te tűs.

Tetves.

Tetű.

Tű.

Szót se szólj, ha lovat látsz!

Szavat se szólj, ha lovat látsz!

Szót se szólj, ha lót látsz!

Szavat se szólj, ha lót látsz!

A tetves lábas teteje.

A tetűs lábas teteje.

A tetűs lábas tetője.

A tetves lábas tetve.

A tetős lábas tetve.

A lábas teteje, a fedele.

A lábas teteje, a fedője.

A lábas tetője, a fedője.

A lábas tetője, a fedele.

A lábas tetele, a fedeje.

Dőlnek kifelé a csontvázak a szekrényből. Az új kormány gazdasági miniszterének vaj van a fején. No nem nagy. Épp csak, egy hatszázmillás bírság kartellezésért.

Minden tiszteletem azoké, akik időt és energiát nem kímélve utánajártak és nyilvánosságra hozták, de halkan kérdem: van olyan hatévesnél idősebb honpolgár, aki annyira naiv, hogy meglepődik? Mégis, mire számíthattunk? A jeles férfiú szűzen hevert a gazdasági élet viharos nászi ágyán? Ugyanmá!!

Ahhoz, hogy valaki a bársonyszék közelébe kerüljön, vagy a gazdasági vagy a politikai életben renomét kellett szereznie. Itt, nálunk! Az, aki nem vállalt be kisebb-nagyobb sumákságokat, erkölcsileg „vitatható” ügyeket, aki sosem használta fel a törvény betűjét annak szellemével szemben, az olyan versenyhátrányba került, mint a trójai faló az epsoni derby-n. Az ilyen „lúzer” kapcsolati tőkéje konvergál a nullához. Az „elit” szóba sem áll vele. Similis simile gaudet! Sőt! Simlis simile gaudet! Idegen test lenne. Bajnai libái, Vahl kartellezése, Simicska cégei, Gyurcsány vagyona, Orbán szőlőbányái, pártfinanszírozás, kampánypénzek, alapítványi támogatások, felügyelőbizottsági tagságok … Felénk ez így működik, aki a csúcs közelébe jutott, mind ezen a mocsáron gázolt át. Ott bizonyított, onnan vannak a kapcsolatai, ott szedte fel a tudását, ott szocializálódott. Ott, illetve itt. Ez a mocsár ugyanis mi vagyunk. Mi mindannyian.

Persze, elővehetnénk a lámpásunkat és megkereshetnénk az Igaz Embert. És? Mit csinálna az Igaz Ember? Meddig maradna hatalmon? Miből tartaná el a politikai talpasokat? Honnan szerezne pénzt óriásplakátra? Hogy tudná keresztülvinni az akaratát? Kikkel? Önként beállna mögé egy emberként adót fizetni az ország? Számlatömbökből rakott máglyák fényénél ünnepelnénk az igazságos közteherviselés megszületését?  Honnan tudná, hol húzódnak az erővonalak? Honnan tudná, hogyan kell mozgatni a szálakat? Egyáltalán, hogy hol vannak a szálak? És honnan tudna bárki is az Igaz Emberről?

Tudás ám ez, nem is kicsi! Erkölcsi szempontból ugyan hajaz a besurranó tolvajéra, de ne becsüljük le! Nehéz jól besurranni. És kockázatos. Elég egyetlen botlás.

Nálunk ilyen minőségű tudásra van szükség. Tetszenénk másnak lenni!

Inkább örüljünk, hogy megbírságolták a stikliért és hogy a csontváz kidőlhetett a szekrényből. Eljöhet még az az idő, amikor visszasírjuk ezt a kérlelhetetlen jogállamot és a fene nagy nyilvánosságot.

Lásd még: A hal a büdös

Anyai nagyszüleim Mezőkövesdiek voltak. Két visszatérő motívummal jellemezte a családi legendárium ezt a környéket: iszonyatos szegénység és gyönyörű népviselet.

A múlt század húszas-harmincas éveiről van szó. Sovány, kevésföldű vidék volt (most is az). A környező falvakból, de Mezőkövesdről is, vonatszám mentek gazdagabb tájakra zsellérnek a szegények. És nagyon sokan voltak szegények. Az iskolás gyerekeknek előbb kiadták a bizonyítványt, hogy mehessenek a szüleikkel. Az, hogy mit jelentette a zsellérsors, más forrásokból is ismerhető. Irodalmunk nem kevés nagyja szentelt a témának - vérmérséklete szerint – dühödt vagy keserű sorokat.

Elképesztő nyomort, embertelen életfeltételeket jelentett. Olyan életet, ahol a szó szoros értelmében fenyegetett az éhezés (na jó, az alultáplátság) Olyan életet, ahol a kitörés lehetőségének a reménye sem volt meg.

Egyrészről.

Gyönyörű – bár nekem nem nagyon tetsző -, rendkívül díszes és rendkívül drága(!) népviseletet. Persze relatíve drága, de akkor is! Az ország egyik legszegényebb vidékén, ahol rendszeresen előfordult, hogy sokaknak nem volt eleget enniük, komoly áldozatokat hoztak, évek munkáját és (nekik) nem kevés pénzt fektettek … A mibe is? Ha akarom népviselet, ha akarom rongyrázás.  A gyomruk egyformán korgott, de kinézték a lyányt a körmenetből, ha nem volt rajta elég dísz, meg csat, meg rokolya, meg alsószoknya, meg hímzés, meg a fene tudja micsoda.

Másrészről.

Ha jobban belegondolok, a karácsonyra hitelből palzamatévét vásárló honfitársaink sajátos viszonya a pénzügyekhez nem előzmények nélkül való. Hagyományápolásról van itten alighanem szó. A hitelből urizáló, kártyázó, tükörbe lövöldöző dzsentri délceg, hányaveti bajuszpödrése éppúgy benne van, mint a hímzett pruszlikos, büszke matyó népviselet. Ez bizony nem a puritán, protestáns cívismódi. (A matyók hagyományosan katolikusok voltak. És a dzsentrik?)  Az a cívismódi, ahol, anno, a zord városatyák törvényben írták elő, hogy az eladó lányok ruháján hány centi csipke lehet a templomban. Aki féktelen tollászkodásában újnyival szélesebbet merészelt, már mehetett is a szégyenpadra. Világcsúfjára az erkölcstelen! Közben meg otthon annyi arany volt a sifonérban, hogy lábon vették meg az ostromra készülő zsoldoshadakat.

Persze, azoknak a polgároknak volt miből, volt mire spórolni. Ha a matyó nem veszi meg a tizenhat alsószoknyát, mennyivel van beljebb? Ha Noszty Feri nem húzatja a cigánnyal, visszajön a családi birtok?

Egyszer élünk, legalább ennyi legyen!

Értem én és nem ítélkezem. Nem tisztem rangsort felállítani az életmódok között és nem is tudnék.

Csak eszembe jutott ez-az.

Néztem a feltámadási körmenetet és eszembe jutott, milyen meglepetéssel éltem meg első találkozásomat a puritán, protestáns vallásgyakorlattal.

Nem mondom, hogy egyenes út vezet a díszes barokk templomokból az eladósodáshoz. Hülyeség volna ilyet mondani. Hiszen az Egyesült Államok hagyományosan protestáns ország, oszt, hogy néznek ki!

Subprime válság, meg amit akartok. A gavallérok.

Egyszerűen csak volt hagyomány ilyen is, meg olyan is. Aztán felénk az ilyen győzött. Talán. Lehet, hogy ez a kellemesebb.

Egyszer élünk.

Mármint, a nemzet él nyelvében, egyes mértékadó vélemények szerint. Nos, amennyiben a mértékadó vélemények igazak, akkor nemzetünk jelenleg egy debilis kismajom szellemi szintjén vegetál.

Ha valaki nem tudná: vasárnap a Hősök terén tünti volt.

Aki nem hiszi, járjon utána. Tessék begépelni a gugliba a „tünti” szót, csak úgy dőlnek a találatok.

Az a társadalom, amelyikben egy ivarérett férfiember száját elhagyhatja az a mondat: Telcsizzél, hogy talcsizzunk a tüntin – nos, az megérett a végromlásra.

Kijavíthatja-e egy rádiós műsorvezető azt a betelefonálót, aki így kezdi a mondandóját: Én adnák tízezer forintot … Erről folyt szolid anyázásba hajló vita a blogtérben. A bejegyzés szerzője szerint nem javíthatja ki, mert az nyelvi rasszizmus. Alátámasztandó érvelését, hivatkozik egy nyelvész véleményére. Hivatkozhatna többre is, az sem számítana.

A nyelvészeknek tökéletesen igazuk van, amikor kijelentik, hogy az ő tudományterületükön értelmezhetetlen a „helyes” és „helytelen” nyelvhasználat.

Hasonlóképpen, a fizikus sem mondhatja, hogy a tégla helytelenül esik. Akkor mondhatna ilyet, ha az építőanyag dacolna a gravitációval, miközben ez utóbbit továbbra is általános érvényűnek tekintjük. Viszont, ha a tégla nem tesz eleget a gravitáció által rárótt kötelességének, akkor a gravitációt már nem tekinthetjük általános érvényűnek tehát, megint csak „helyes” az esés.  Ez nem szómágia! Tanultunk mi magas diszciplínákat, láttunk már olyat, hogy egy rendszerben valamely kérdés értelmezhetetlen.

A fizikus nem mondhat olyat, hogy a tégla helytelenül esik. Akkor sem, ha a fejemen ér véget röppályája. Akkor sem, ha valakinek a tudatos és előre megfontolt ráhatása következtében következik be a sajnálatos esemény. Én vagyok a hülye, ha ilyenkor fizikust hívok és nem rendőrt.

Gasztroenterológiai szempontból nem minősíthető helytelennek a pörkölt kanállal, csámcsogva történő fogyasztása egy szolid étteremben. Gasztroenterológiai szempontból sehogyan sem minősíthető.

A bunkóság nem fizikai, nyelvészeti vagy gasztroenterológiai kategória. Egyszerűen csak szomorú.

A tünti és az adnák védelmezői hibás gondolati ősvényen haladnak az igénytelenség sivár mocsarába. Ez nem tolerancia, hanem trendi túllihegése a bigott nyelvőrök elleni harcnak.

Az ízléstelenség az ízlés egy formája?

Aha.

A stílus meg maga a rendszer

Első Kérdés: Fejátültetésnél ki a donor?

Az „elitet” szidni nagyon trendi mostanság. Rögtön a rokkantigazolványos parkolás után következik a rangsorban.

Azonnali, totális elitcserét követelni a jólneveltség minimuma. Mint eltartott kisujjal whiskyt inni a szőlőmosó edényből.

Persze, ne legyünk igazságtalanok!

A cserét - a totálisat ám! - számosan követelik, vágyják fennhangon, reménylik nyilvánosan és kétség sem fér hozzá, hogy jelentős nagyságú részhalmazukról bízvást elmondható: jószándéktól vezérelve, önös érdektől mentesen teszi ezt. Nem elhanyagolható részük ad éles szemű, jó tollú látleletet a honi viszonyokról, mely viszonyokat valóban illethetjük a „nem kicsit gáz” avagy a „tök ciki” jelzőkkel és akkor még nem is hárítottuk el magunktól az eufemizálás vádját. Köszönet nekik ezért, hisz növeli, ki elfedi a bajt. Megérdemlik a főhajtást, amiért nem fogják be pörös szájukat. De a jószándék kevés! Érthető a kétségbeesett reménykedésük is, hogy Harry Potter majd csak legyőzi Tudjukkit, a kicsi hobbitok túljárnak Szauron eszén; hiszen a remény hal meg utoljára, amíg élek remélek stb. Érthető, de teljesen alaptalan.

Rossz híreim vannak.

Az elitet nem lehet lecserélni, mert az elit mi vagyunk. Intenzív totalitás. A cseppben ott fontoskodik az egész tenger. Belőlünk nő, mint fatörzsből gyönge ága. Ez a harang rólunk szól. Félrevert, repedtfazék hangú harangzúgás ez, de mi rángatjuk a kötelet.

Az iszákos, bagós, kövér embernek büdös az izzadsága. Ezt az elitet mi izzadjuk ki magunkból. Az izzadságunk is mi vagyunk. Ha büdös, akkor velünk van a baj.

Érdeklődésünk górcsövét fordítsuk egyelőre a politikai elitre. Továbbá, hagyjuk el az esetünkben teljesen nevetséges „elit” kifejezést. Ez a szó olyan jelentésbeli változáson megy át, mit bő évtizede a „vállalkozó”.

K. József vállalkozó lopott teherautóiban kiömlött a kannás bor és eláztatta a zárjegy nélküli cigarettákat.

A teljes politikai „elit” bemondásra vesz fel költségtérítést (pitiáner). A teljes politikai „elit” lopott pénzből kampányol (hazug bűnöző). A politikai „elit”  túlnyomó része súlyos kihívásokkal néz szembe, ha anyanyelvén kell megszólalnia (bunkó).

Részemről mondjunk politikust.

Foglalkozzunk tehát a politikusainkkal. Vizsgálódásunk ilyetén leszűkítését legalább két nyomós érv teszi indokolttá.

1. Olyan országban élünk, ahol a demokrácia annyit tesz: négyévente lecserélhetjük a diktátorunkat. Összevetve a múlt század letűnt rendszereivel ez persze nem kevés, de a mindenkori központi hatalom befolyása a társadalom egészére így is betegesen nagy.  Nincsenek hatalmi ellensúlyok, nincs hatalommegosztás, nincs (alig van) a politikától független szegmense társadalomnak. A politika uralja az igazságszolgáltatást (nevezi ki a vezetőit, adja a pénzt), a közszolgálati médiát (totálisan, erre nem is érdemes több szót vesztegetni), a tudományos életet (adja a pénzt), a kultúrát (adja a pénzt),a gazdaság hatalmas szelete, mint gyermek a mesék tején, úgy lóg a politika emlején, „civil” szerveződéseink gyakorlatilag nincsenek (nagyon mély tisztelet a nagyon kevés kivételnek), az önkormányzatok pénze túlnyomórészt a központból csorog etc. Mindezek fényében bátran kijelenthetjük, hogy a központi hatalom birtokosai illetve várományosai alkotják a legnagyobb hatású csoportot.

2. Viszonylag jól meghatározható, közismert embercsoportról van szó, amelynek tevékenysége meglehetősen dokumentált és összevethető a hasonszőrű külföldi csapatokéval. Gondoljunk csak bele, mennyivel könnyebb összemérni két ország adórendszerét, mint a költészetét. Ez a tény pedig nagyban megkönnyíti vizsgálódásunkat.

És most tegyük fel a Második és a Harmadik Kérdést!

Második Kérdés: Honnan jönnek a politikusaink ? (Miért pont ők?)

Tatár, török, német, orosz balra el, mint a III. hírnök, miután közölte az érdeklődőkkel, hogy Richmond serege jő. Magunkra maradtunk itt a vérzivatarosban, ami elég nagy baj. Sehol egy gaz elnyomó, akit hibáztatni lehetne, mondván: fennen ragyogna a magyar géniusz, ha ezek a latrok itt nem lennénk. Nincsenek itt, fennen ragyog a magyar géniusz a nemzet kiválasztottjai által. Bizony feleim, ezt a gárdát tokkal-vonóval, ellenzékkel-kormánnyal mi szavaztuk be oda, ahol vannak.

Nem úgy lesz ám valaki pártelnök, hogy oda pottyan a mamája hasából. De még alszóvivő-helyettes sem! Választják őkelmét. És az őt választókat is választják. Helyi szinten több (tíz)ezren. Azért az már elég reprezentatív minta. Vagy ha nem az, akkor arról árul el sokat, hogy milyen minőségű emberekre hagyjuk a res publicae intézését.  Akkor áttételesen reprezentatív.

Ha nagyon nem tetszene, csak tennénk ellene. Tehát tetszik, csak fanyalgunk, hogy különbnek tűnjünk, mint a produkciónk. Ronda, álszent tempó! Ha tetszik, akkor így is marad, mert nekünk így a jó.

Esetleg nem tetszik, de lusták, buták, impotensek vagyunk a változtatáshoz. Akkor nem is érdemlünk jobbat. Akkor így is marad, mert nekünk így is jó.

Esetleg nem is sejtjük, hogy lehetne másképp is. Akkor meg tudatlanok, provinciálisak, bunkók vagyunk. Folyományait lásd fent.

De valószínűleg tetszik. Mi vagyunk azok, akik padlógázzal megyünk át az óvoda előtti zebrán és ha véletlenül arra jár egy rendőr, akkor néhány ezressel elsikáljuk a problémát. Otthon aztán átkot szórunk a következmények nélküli országra, meg a burjánzó korrupcióra.

A sztrádákból kilopott cementet is megveszi valaki. Nem tudja, hogy honnan van? Az az ügyes sofőr talált valahol egy kamionnyi építőanyagot. Mint az ügyes Hopkins egy üveg vizet a sivatagban. Nehogy már kárba menjen!

Látta már valaki számláért zajongani a nagyérdeműt?

A kínai piacon is csak az eladó a kínai!

Mi hagyjuk a kutyaszart a járdán. Vagy szótlanul tűrjük, hogy a szomszéd otthagyja. Egykutyaszar.

Jószerivel ismeretlen a közösen hozott szabályok tisztelete. Sőt! Felnézünk a szabályszegőre. Ő az ügyes, a vagány, az élet császára. Nálunk nem szégyen rokkantigazolvánnyal parkolni. Ha rosszallón szóba kerül, maximum az anyagi vonzatát nehezményezzük. A pitiánerség sem ciki, az meg eszünkbe sem jut, hogy az élet császára a nyomorékok Trabantja elől veszi el a helyet. Nem szégyen beleépítkezni a természetvédelmi területbe. Irigyeljük a tulajt.

A szabályainkra eleve úgy tekintünk, hogy azokat nem kell komolyan venni. Egy ez diktatúrában hasznos lehet, de sajnos égen-földön sehol egy diktátor. Azért mi igyekszünk, amennyire a sajátos történelmi helyzet engedi. Ha igazi, nagy diktatúrára nem futja, csinálunk kicsit. Olyan jó kis paternalizmust, mert ott jó akolmeleg van, nincs rizikó. Fülledt, büdös, de meleg. És mint tudjuk: büdösben és melegben még nem fagyott meg senki.

A politikusaink is olyanok, mint mi, csak ügyesebbek. A java a pacalnak. Ezért bízzuk rájuk a dolgainkat. Mi még így sem tudnánk. Egy jobb politika már idegen lenne tőlünk. Nemzetidegen.

Van egy markáns jellemzője a politikánknak. Csak kifelé vezet út belőle. Húsz esztendeje itt egyetlen új csapat sem tudott gyökeret ereszteni. Morzsolgatjuk a meglévőt, de meg sem próbálkozunk valami újjal.

Mert, hogy magas a parlamenti küszöb? Öt százalék, az durván negyedmillió ember. A Rolling Stones egy este összehoz ennyit, ha adunk nekik egy rendes stadiont! Mutasson már valaki egy pártot, amelyik rendre 4,2 %-kal marad ki a parlamentből! Hogy sok pénz kell a kampányhoz? Kell, ha el akarják adni a politikát. Ha sulykolni kell az üzenetet. Ha olyan fenemód szomjaznánk az újat, megtalálnánk a kicsi plakátot is.

Nyafogás!

Ha igaz, hogy az ember nehezebben válik meg a szokásaitól, mint az életétől, akkor törvényszerűen vannak ott azok (olyanok), ahol vannak. Ez nem egy vidám kilátás a jövőre nézve, de ez van (ezek vagyunk).

Harmadik Kérdés: Mi is a bajunk a politikusainkkal? (Miért pont így?)

Hát, hogy szarok! Részletesebben?

Hasonlítsuk őket azokhoz, akikkel együtt kezdték. A környező, velünk induló, keurópai demokráciák garnitúrájához. Már csak a méltányosság okán is. Az angol parlament biztosan másképp fest, de nem is húsz évük volt a tanulásra.

Szóval a környék. Emeljük fel okos fejünket és nézzünk széjjel! Varsó, Prága, Pozsony, Bukarest – hogy tovább már ne is menjünk – talán a kultúrált hatalomgyakorlásról híresült el? Populizmus, szélsőségek, futóbolondok, alpári hang, kispálya, korrupció, arrogancia (és így tovább) arra elvétve sem? Ugyanmá!

Ezen a téren nincs miért szégyenkeznünk. Pontosabban: van miért szégyenkeznünk, de annak a seregnek, melynek jelenleg – elterjedt vélekedés szerint - hajtói vagyunk, semmi oka, hogy zászlóit büszkén magasra emelje.

Annak elemzése, hogy miért olyanok ők, mint mi, illetve, mi miért vagyunk olyanok, mint ők, megérne egy misét. Talán idő kell a tanuláshoz, sok-sok idő. Talán ők is … Mindegy, ennek kitárgyalása túlmutat jelen dolgozat keretein.

Az egyetlen megalapozott szemrehányás azért érheti a mieinket, hogy nem tették rendbe a köz gazdaságát. Sőt, betettek neki.

Eltűrtük volna, ha másként tesznek? Elviseltük volna az árát?

Mert a gazdasági fejlődést nem adják ingyen! Aki nem hiszi, járjon utána! Mondjuk, északi szomszédunknál, ott is a keleti végeken. Ott nem a gazdaság dübörög, hanem a nyomor kopogtat. Még most is. Képzeljük el, mi volt nyolc éve! Nem száznapos program, az tuti!

Elkényeztetettek vagyunk mi ehhez. Nem is csoda, jó kis osztogatáson szocializálódtunk. Hogy honnan van a lé? Kit érdekel? Te vagy a főnök, csináljá, vagy mehetsz a búsba, itt tolonganak az ígérgetők.

A politikusaink meg tették, amit elvártunk tőlük. Amiért odaküldtük őket. Osztogattak földalapon, gázalapon, gyerekalapon, lakásalapon, vállalkozásalapon, nyugdíjalapon, ami a csövön kifért. Ám egyszerre csak elfogyott a pénz – annak már csak ilyen a természete – mi meg jól kiábrándultunk. Teljesen indokolt a kiábrándulás. Az egyetlen módszer, amit ismerünk, amiben el tudjuk képzelni az életünket, örökre összedőlni látszik. Azért, fel a fejjel! ’89-ben is így tűnt, aztán csak sikerült újraéleszteni.

És még egy fontos dolog. Egy nagyon fontos! Az elbizakodottság. A hübrisz, amit már a régi görögök szerint is a legkeményebben büntettek az istenek.

Azt képzeltük, hogy különbek vagyunk a környezetünknél. Kultúrnép a barbárság tengerében. A Nyugat előretolt bástyája (lehet a bástyát tolni?).

Azt gondoltuk már nyolcvanas években, hogy nálunk piac van, nem terv. Hogy az a piac, amikor az ügyesek kiveszik a hasznot és nem fizetnek be semmit, az ügyetlenek meg veszteséget termelnek szolid havi fixért. Hogy a művelt nyugat alig várja, hogy csatlakozhasson hozzánk. Jön kitanulni a magyar virtust. A környékbeliek meg … (kézlegyintéssel kísért gúnyos kacaj)

Nézd, a csoró szlovák, hogy bámulja a kirakatot! Ilyet otthon nem látsz tótocskám! A lengyel meg idejön piacozni. A világ leggyorsabb állata, amelyik úgy szalad át Románián, hogy nem eszik meg.

Kimennek az oroszok bejön a gazdagság, hisz a természet nem tűri az ürességet (horror vacui)!

Nos, nem jött be.

Szemléltessük a helyzetet egy mesével. Egyszer volt, hol nem volt, Karakószörcsögön is túl, volt egy kicsi falu. Abban a faluban él a körzeti orvos mag a kanász, kiket egyazon esztendőben szerencséltetett gyermekáldásban a sors. Cseperedett a két gyermek, járták az iskolát. A kanász fiát nem kényeztette el az élet, meg a tanárok sem, érezte ő lépten-nyomon, hogy bizony csak egy bugris, akinek minden eredményért keményen kell küzdeni, mindig bizonyítania kell a lefelé hajló elvárásokkal szemben. Ott volt ellenben az orvoscsemete, kinek könnyen sikerült megfelelnie, hiszen mindig úgy szólt a kérdés: Ugye 1848-ban tört ki a szabadságharc? Értelmiségi gyerek, úgy is tudja, meg az apuka ugye … Osztályfőnök is értelmiségi, doktorúr is az, ki tartson össze, ha ők sem!

Felcseperedett a két pulya és egy szép napon bekerültek a felsőoktatásba. A kiskanász el is kezdett tanulni kegyetlenül, mert beléverték keményen, hogy az ő suttyóságával másként nem sok sót eszik meg a kampuszok világában. A doktorfi viszont lazán vette, mint eddig, miért is ne, fog ez menni, ő való ide igazából, megmondta ezt az Apu is a nyáron, mikor Olaszba voltak a sikeres érettségit megünnepelni.

Na most, képzeljük el az első vizsgaidőszakot.

Azok kedvéért, akik nem szeretik a horrort, nem mennénk bele a részletekbe.

Bizony keserű dolog így pofára esni. A kanász előtt! Kívülállóként persze azt mondanánk: hülye ez az orvosfi, hogy ez a legnagyobb gondja? De nem vagyunk kívülállók. Belül vagyunk.

Tekintettel tehát a fentiekre, alig hiszem, hogy lehet más a politika (itt), hogy lehet elitet cserélni.

Marad minden a régiben.

Én meg maradok kiváló tisztelettel!

CSI: Tatárszentgyörgyi helyszinelők

Tót Lajos tűzoltóparancsnok a rangjához méltó, komótos léptekkel ballagott át az udvaron a rendőrőrmester felé.

Gyanús volt nekem ez a Strauss-Kahn, mikor idejött a világbanki hitellel. Mintha kellene nekünk a szaros pénze! Van nekünk jó magyar. Ha felhorgad a kuruc indulat, előrántjuk a sifonérból a billpengőt, aztán annyi a monetáris politikának. Pláne, hogy csak hitelt adott, nem is örökbe! Visszakéri a pimasz bankárja. Van bőr a képén!

A hétvégén aztán lehullott a lepel, felnyíltak a gyanútlan honi szemek. Megtudhatta ország-világ, hogy nagy ára van annak pénznek.  Szemet vetett a lator a mi Piroskánkra, aki ideiglenesen az IMF-nél állomásozott.

Hej, a selyma! Hát a magyar lánykára fájt a foga! Nagyon fel vagytok már tőkésítve ott a Világbanknál! (Vagy IMF, ki tudja és kit érdekel!)  No, de orrod tőle fokhagymás! Nem úgy van az nevelve.  Mert a gazdaság bedőlhet, de egy honleány soha!

Persze, más olvasata is van a dolognak, mégpedig egy olyan, hogy súlyos hiányosságok vannak a honi oktató-nevelő munkában. Hát egyetlen magiszter sem akadt, aki elmagyarázta volna az ifjú delnőnek, hogy mit követel a hazaszeretet? Hogy nem szép ember ez a Strauss-Kahn, de gavallér! Hol marad a felvilágosítás és az asszonyi kötelességek felemlítése? Senki nem mondta neki, hogy ha úgy adódna lányom, hunyd be a szemed, szorítsd össze a fogad (ez utóbbit persze csak módjával) és gondolj a hazádra? Kiengedünk külföldre olyat, aki nincs tisztában a keresztény erkölcs alapvetésével? Tízezerért elmenni egy férfival, azt kuválkodásnak hívják, tízmillióért, azt jó partinak. És akkor hol vagyunk még a milliárdoktól? Pláne labancpénzben!

A hírek szerint a galád gavallér azóta már bocsánatot kért, de téved, ha azt hiszi, hogy ennyivel el van intézve a dolog. Hát nem járt ez iskolába? Birodalmak omlottak már össze csekélyebb okokból. Trója pusztulása, az smafu?

Aztán az is lehet, hogy oktalan lelkünk háborgása és csupa jószándék vezérelte a gazdasági férfiút. Szemléltető előadást tartott, megmutatni, hogy mi az egyetlen versenyképes exportcikkünk. Az egyetlen, ami bárkit érdekel a világon. Esetleg szorgos népünknek üzent nonverbalice, amit dallamos anyanyelvünkön nagyjából így lehetne visszaadni: Az ilyesmit egyelőre hagyjátok rám, ti koncentráljatok a munkára.

Lackfi János megzenésített verseit dalolta tegnap Lovasi a MüPá-ban. Jó volt. Nekem legalább is tetszett.

Maga a költő is felolvasta néhány versét. Mikor először színpadra hívták, volt bennem némi félsz, hogy valami kínos attrakció következik, egy lámpalázas értelmiségi motyogás, papírra meredő fahangú deklamáció, esetleg egy exhibicionista magakelletés, de nem. Magabiztos volt, kellemes, jól szerkesztett, arányos kis előadásokat tartott, megfelelően keverve a prózát a verssel, eredeti, finom humorú ember benyomását keltette. Gyakorlott, profi előadónak tűnt. Abszolút médiaképes. Az elmondott-elénekelt anyag is színvonalas volt. Érezni lehetett, hogy biztos kezű verselővel, szellemes, ötletes költővel találkoztunk. A zenészek is profik voltak, de tőlük nem is vártunk mást, előre lehetett sejteni, hogy Lovasi vagy Ferenczi György nem adja a nevét valami gagyi bazseváláshoz.

Üdítő volt!

Aztán, valahol a műsor közepe táján eldaloltak egy József Attilát is. Íme, hát megleltem hazámat. És egy pillanatra minden megváltozott. Nagyon-nagy lett a csönd a nézőtéren, fennakadt a lélegzetünk, megállt bennünk az ütő. Katarzis volt, más értelmet adott az estének. Az estének, ami aztán ment tovább, profin, kellemesen.

Nehéz költőnek lenni nálunk. Frusztráló lehet ilyen mezőnyben indulni.

Történt mindez a XXI. század első évtizedének  végén, egy estén, amikor honfitársaink jelentős része – egy győztes választáshoz mindenképpen elegendő számú része – a Hal a tortánt nézte.