Lackfi János megzenésített verseit dalolta tegnap Lovasi a MüPá-ban. Jó volt. Nekem legalább is tetszett.
Maga a költő is felolvasta néhány versét. Mikor először színpadra hívták, volt bennem némi félsz, hogy valami kínos attrakció következik, egy lámpalázas értelmiségi motyogás, papírra meredő fahangú deklamáció, esetleg egy exhibicionista magakelletés, de nem. Magabiztos volt, kellemes, jól szerkesztett, arányos kis előadásokat tartott, megfelelően keverve a prózát a verssel, eredeti, finom humorú ember benyomását keltette. Gyakorlott, profi előadónak tűnt. Abszolút médiaképes. Az elmondott-elénekelt anyag is színvonalas volt. Érezni lehetett, hogy biztos kezű verselővel, szellemes, ötletes költővel találkoztunk. A zenészek is profik voltak, de tőlük nem is vártunk mást, előre lehetett sejteni, hogy Lovasi vagy Ferenczi György nem adja a nevét valami gagyi bazseváláshoz.
Üdítő volt!
Aztán, valahol a műsor közepe táján eldaloltak egy József Attilát is. Íme, hát megleltem hazámat. És egy pillanatra minden megváltozott. Nagyon-nagy lett a csönd a nézőtéren, fennakadt a lélegzetünk, megállt bennünk az ütő. Katarzis volt, más értelmet adott az estének. Az estének, ami aztán ment tovább, profin, kellemesen.
Nehéz költőnek lenni nálunk. Frusztráló lehet ilyen mezőnyben indulni.
Történt mindez a XXI. század első évtizedének végén, egy estén, amikor honfitársaink jelentős része – egy győztes választáshoz mindenképpen elegendő számú része – a Hal a tortánt nézte.
