Első Kérdés: Fejátültetésnél ki a donor?

Az „elitet” szidni nagyon trendi mostanság. Rögtön a rokkantigazolványos parkolás után következik a rangsorban.

Azonnali, totális elitcserét követelni a jólneveltség minimuma. Mint eltartott kisujjal whiskyt inni a szőlőmosó edényből.

Persze, ne legyünk igazságtalanok!

A cserét - a totálisat ám! - számosan követelik, vágyják fennhangon, reménylik nyilvánosan és kétség sem fér hozzá, hogy jelentős nagyságú részhalmazukról bízvást elmondható: jószándéktól vezérelve, önös érdektől mentesen teszi ezt. Nem elhanyagolható részük ad éles szemű, jó tollú látleletet a honi viszonyokról, mely viszonyokat valóban illethetjük a „nem kicsit gáz” avagy a „tök ciki” jelzőkkel és akkor még nem is hárítottuk el magunktól az eufemizálás vádját. Köszönet nekik ezért, hisz növeli, ki elfedi a bajt. Megérdemlik a főhajtást, amiért nem fogják be pörös szájukat. De a jószándék kevés! Érthető a kétségbeesett reménykedésük is, hogy Harry Potter majd csak legyőzi Tudjukkit, a kicsi hobbitok túljárnak Szauron eszén; hiszen a remény hal meg utoljára, amíg élek remélek stb. Érthető, de teljesen alaptalan.

Rossz híreim vannak.

Az elitet nem lehet lecserélni, mert az elit mi vagyunk. Intenzív totalitás. A cseppben ott fontoskodik az egész tenger. Belőlünk nő, mint fatörzsből gyönge ága. Ez a harang rólunk szól. Félrevert, repedtfazék hangú harangzúgás ez, de mi rángatjuk a kötelet.

Az iszákos, bagós, kövér embernek büdös az izzadsága. Ezt az elitet mi izzadjuk ki magunkból. Az izzadságunk is mi vagyunk. Ha büdös, akkor velünk van a baj.

Érdeklődésünk górcsövét fordítsuk egyelőre a politikai elitre. Továbbá, hagyjuk el az esetünkben teljesen nevetséges „elit” kifejezést. Ez a szó olyan jelentésbeli változáson megy át, mit bő évtizede a „vállalkozó”.

K. József vállalkozó lopott teherautóiban kiömlött a kannás bor és eláztatta a zárjegy nélküli cigarettákat.

A teljes politikai „elit” bemondásra vesz fel költségtérítést (pitiáner). A teljes politikai „elit” lopott pénzből kampányol (hazug bűnöző). A politikai „elit”  túlnyomó része súlyos kihívásokkal néz szembe, ha anyanyelvén kell megszólalnia (bunkó).

Részemről mondjunk politikust.

Foglalkozzunk tehát a politikusainkkal. Vizsgálódásunk ilyetén leszűkítését legalább két nyomós érv teszi indokolttá.

1. Olyan országban élünk, ahol a demokrácia annyit tesz: négyévente lecserélhetjük a diktátorunkat. Összevetve a múlt század letűnt rendszereivel ez persze nem kevés, de a mindenkori központi hatalom befolyása a társadalom egészére így is betegesen nagy.  Nincsenek hatalmi ellensúlyok, nincs hatalommegosztás, nincs (alig van) a politikától független szegmense társadalomnak. A politika uralja az igazságszolgáltatást (nevezi ki a vezetőit, adja a pénzt), a közszolgálati médiát (totálisan, erre nem is érdemes több szót vesztegetni), a tudományos életet (adja a pénzt), a kultúrát (adja a pénzt),a gazdaság hatalmas szelete, mint gyermek a mesék tején, úgy lóg a politika emlején, „civil” szerveződéseink gyakorlatilag nincsenek (nagyon mély tisztelet a nagyon kevés kivételnek), az önkormányzatok pénze túlnyomórészt a központból csorog etc. Mindezek fényében bátran kijelenthetjük, hogy a központi hatalom birtokosai illetve várományosai alkotják a legnagyobb hatású csoportot.

2. Viszonylag jól meghatározható, közismert embercsoportról van szó, amelynek tevékenysége meglehetősen dokumentált és összevethető a hasonszőrű külföldi csapatokéval. Gondoljunk csak bele, mennyivel könnyebb összemérni két ország adórendszerét, mint a költészetét. Ez a tény pedig nagyban megkönnyíti vizsgálódásunkat.

És most tegyük fel a Második és a Harmadik Kérdést!

Második Kérdés: Honnan jönnek a politikusaink ? (Miért pont ők?)

Tatár, török, német, orosz balra el, mint a III. hírnök, miután közölte az érdeklődőkkel, hogy Richmond serege jő. Magunkra maradtunk itt a vérzivatarosban, ami elég nagy baj. Sehol egy gaz elnyomó, akit hibáztatni lehetne, mondván: fennen ragyogna a magyar géniusz, ha ezek a latrok itt nem lennénk. Nincsenek itt, fennen ragyog a magyar géniusz a nemzet kiválasztottjai által. Bizony feleim, ezt a gárdát tokkal-vonóval, ellenzékkel-kormánnyal mi szavaztuk be oda, ahol vannak.

Nem úgy lesz ám valaki pártelnök, hogy oda pottyan a mamája hasából. De még alszóvivő-helyettes sem! Választják őkelmét. És az őt választókat is választják. Helyi szinten több (tíz)ezren. Azért az már elég reprezentatív minta. Vagy ha nem az, akkor arról árul el sokat, hogy milyen minőségű emberekre hagyjuk a res publicae intézését.  Akkor áttételesen reprezentatív.

Ha nagyon nem tetszene, csak tennénk ellene. Tehát tetszik, csak fanyalgunk, hogy különbnek tűnjünk, mint a produkciónk. Ronda, álszent tempó! Ha tetszik, akkor így is marad, mert nekünk így a jó.

Esetleg nem tetszik, de lusták, buták, impotensek vagyunk a változtatáshoz. Akkor nem is érdemlünk jobbat. Akkor így is marad, mert nekünk így is jó.

Esetleg nem is sejtjük, hogy lehetne másképp is. Akkor meg tudatlanok, provinciálisak, bunkók vagyunk. Folyományait lásd fent.

De valószínűleg tetszik. Mi vagyunk azok, akik padlógázzal megyünk át az óvoda előtti zebrán és ha véletlenül arra jár egy rendőr, akkor néhány ezressel elsikáljuk a problémát. Otthon aztán átkot szórunk a következmények nélküli országra, meg a burjánzó korrupcióra.

A sztrádákból kilopott cementet is megveszi valaki. Nem tudja, hogy honnan van? Az az ügyes sofőr talált valahol egy kamionnyi építőanyagot. Mint az ügyes Hopkins egy üveg vizet a sivatagban. Nehogy már kárba menjen!

Látta már valaki számláért zajongani a nagyérdeműt?

A kínai piacon is csak az eladó a kínai!

Mi hagyjuk a kutyaszart a járdán. Vagy szótlanul tűrjük, hogy a szomszéd otthagyja. Egykutyaszar.

Jószerivel ismeretlen a közösen hozott szabályok tisztelete. Sőt! Felnézünk a szabályszegőre. Ő az ügyes, a vagány, az élet császára. Nálunk nem szégyen rokkantigazolvánnyal parkolni. Ha rosszallón szóba kerül, maximum az anyagi vonzatát nehezményezzük. A pitiánerség sem ciki, az meg eszünkbe sem jut, hogy az élet császára a nyomorékok Trabantja elől veszi el a helyet. Nem szégyen beleépítkezni a természetvédelmi területbe. Irigyeljük a tulajt.

A szabályainkra eleve úgy tekintünk, hogy azokat nem kell komolyan venni. Egy ez diktatúrában hasznos lehet, de sajnos égen-földön sehol egy diktátor. Azért mi igyekszünk, amennyire a sajátos történelmi helyzet engedi. Ha igazi, nagy diktatúrára nem futja, csinálunk kicsit. Olyan jó kis paternalizmust, mert ott jó akolmeleg van, nincs rizikó. Fülledt, büdös, de meleg. És mint tudjuk: büdösben és melegben még nem fagyott meg senki.

A politikusaink is olyanok, mint mi, csak ügyesebbek. A java a pacalnak. Ezért bízzuk rájuk a dolgainkat. Mi még így sem tudnánk. Egy jobb politika már idegen lenne tőlünk. Nemzetidegen.

Van egy markáns jellemzője a politikánknak. Csak kifelé vezet út belőle. Húsz esztendeje itt egyetlen új csapat sem tudott gyökeret ereszteni. Morzsolgatjuk a meglévőt, de meg sem próbálkozunk valami újjal.

Mert, hogy magas a parlamenti küszöb? Öt százalék, az durván negyedmillió ember. A Rolling Stones egy este összehoz ennyit, ha adunk nekik egy rendes stadiont! Mutasson már valaki egy pártot, amelyik rendre 4,2 %-kal marad ki a parlamentből! Hogy sok pénz kell a kampányhoz? Kell, ha el akarják adni a politikát. Ha sulykolni kell az üzenetet. Ha olyan fenemód szomjaznánk az újat, megtalálnánk a kicsi plakátot is.

Nyafogás!

Ha igaz, hogy az ember nehezebben válik meg a szokásaitól, mint az életétől, akkor törvényszerűen vannak ott azok (olyanok), ahol vannak. Ez nem egy vidám kilátás a jövőre nézve, de ez van (ezek vagyunk).

Harmadik Kérdés: Mi is a bajunk a politikusainkkal? (Miért pont így?)

Hát, hogy szarok! Részletesebben?

Hasonlítsuk őket azokhoz, akikkel együtt kezdték. A környező, velünk induló, keurópai demokráciák garnitúrájához. Már csak a méltányosság okán is. Az angol parlament biztosan másképp fest, de nem is húsz évük volt a tanulásra.

Szóval a környék. Emeljük fel okos fejünket és nézzünk széjjel! Varsó, Prága, Pozsony, Bukarest – hogy tovább már ne is menjünk – talán a kultúrált hatalomgyakorlásról híresült el? Populizmus, szélsőségek, futóbolondok, alpári hang, kispálya, korrupció, arrogancia (és így tovább) arra elvétve sem? Ugyanmá!

Ezen a téren nincs miért szégyenkeznünk. Pontosabban: van miért szégyenkeznünk, de annak a seregnek, melynek jelenleg – elterjedt vélekedés szerint - hajtói vagyunk, semmi oka, hogy zászlóit büszkén magasra emelje.

Annak elemzése, hogy miért olyanok ők, mint mi, illetve, mi miért vagyunk olyanok, mint ők, megérne egy misét. Talán idő kell a tanuláshoz, sok-sok idő. Talán ők is … Mindegy, ennek kitárgyalása túlmutat jelen dolgozat keretein.

Az egyetlen megalapozott szemrehányás azért érheti a mieinket, hogy nem tették rendbe a köz gazdaságát. Sőt, betettek neki.

Eltűrtük volna, ha másként tesznek? Elviseltük volna az árát?

Mert a gazdasági fejlődést nem adják ingyen! Aki nem hiszi, járjon utána! Mondjuk, északi szomszédunknál, ott is a keleti végeken. Ott nem a gazdaság dübörög, hanem a nyomor kopogtat. Még most is. Képzeljük el, mi volt nyolc éve! Nem száznapos program, az tuti!

Elkényeztetettek vagyunk mi ehhez. Nem is csoda, jó kis osztogatáson szocializálódtunk. Hogy honnan van a lé? Kit érdekel? Te vagy a főnök, csináljá, vagy mehetsz a búsba, itt tolonganak az ígérgetők.

A politikusaink meg tették, amit elvártunk tőlük. Amiért odaküldtük őket. Osztogattak földalapon, gázalapon, gyerekalapon, lakásalapon, vállalkozásalapon, nyugdíjalapon, ami a csövön kifért. Ám egyszerre csak elfogyott a pénz – annak már csak ilyen a természete – mi meg jól kiábrándultunk. Teljesen indokolt a kiábrándulás. Az egyetlen módszer, amit ismerünk, amiben el tudjuk képzelni az életünket, örökre összedőlni látszik. Azért, fel a fejjel! ’89-ben is így tűnt, aztán csak sikerült újraéleszteni.

És még egy fontos dolog. Egy nagyon fontos! Az elbizakodottság. A hübrisz, amit már a régi görögök szerint is a legkeményebben büntettek az istenek.

Azt képzeltük, hogy különbek vagyunk a környezetünknél. Kultúrnép a barbárság tengerében. A Nyugat előretolt bástyája (lehet a bástyát tolni?).

Azt gondoltuk már nyolcvanas években, hogy nálunk piac van, nem terv. Hogy az a piac, amikor az ügyesek kiveszik a hasznot és nem fizetnek be semmit, az ügyetlenek meg veszteséget termelnek szolid havi fixért. Hogy a művelt nyugat alig várja, hogy csatlakozhasson hozzánk. Jön kitanulni a magyar virtust. A környékbeliek meg … (kézlegyintéssel kísért gúnyos kacaj)

Nézd, a csoró szlovák, hogy bámulja a kirakatot! Ilyet otthon nem látsz tótocskám! A lengyel meg idejön piacozni. A világ leggyorsabb állata, amelyik úgy szalad át Románián, hogy nem eszik meg.

Kimennek az oroszok bejön a gazdagság, hisz a természet nem tűri az ürességet (horror vacui)!

Nos, nem jött be.

Szemléltessük a helyzetet egy mesével. Egyszer volt, hol nem volt, Karakószörcsögön is túl, volt egy kicsi falu. Abban a faluban él a körzeti orvos mag a kanász, kiket egyazon esztendőben szerencséltetett gyermekáldásban a sors. Cseperedett a két gyermek, járták az iskolát. A kanász fiát nem kényeztette el az élet, meg a tanárok sem, érezte ő lépten-nyomon, hogy bizony csak egy bugris, akinek minden eredményért keményen kell küzdeni, mindig bizonyítania kell a lefelé hajló elvárásokkal szemben. Ott volt ellenben az orvoscsemete, kinek könnyen sikerült megfelelnie, hiszen mindig úgy szólt a kérdés: Ugye 1848-ban tört ki a szabadságharc? Értelmiségi gyerek, úgy is tudja, meg az apuka ugye … Osztályfőnök is értelmiségi, doktorúr is az, ki tartson össze, ha ők sem!

Felcseperedett a két pulya és egy szép napon bekerültek a felsőoktatásba. A kiskanász el is kezdett tanulni kegyetlenül, mert beléverték keményen, hogy az ő suttyóságával másként nem sok sót eszik meg a kampuszok világában. A doktorfi viszont lazán vette, mint eddig, miért is ne, fog ez menni, ő való ide igazából, megmondta ezt az Apu is a nyáron, mikor Olaszba voltak a sikeres érettségit megünnepelni.

Na most, képzeljük el az első vizsgaidőszakot.

Azok kedvéért, akik nem szeretik a horrort, nem mennénk bele a részletekbe.

Bizony keserű dolog így pofára esni. A kanász előtt! Kívülállóként persze azt mondanánk: hülye ez az orvosfi, hogy ez a legnagyobb gondja? De nem vagyunk kívülállók. Belül vagyunk.

Tekintettel tehát a fentiekre, alig hiszem, hogy lehet más a politika (itt), hogy lehet elitet cserélni.

Marad minden a régiben.

Én meg maradok kiváló tisztelettel!