Napok óta forgatom fejem bográcsában azt a kis színest, miszerint egy Vas megyei plébános tettleges dorgálásban részesítette kiérdemesült sekrestyését (sekrestyés emeritus). Nem tudtam megragadni azt a részletet, ami okán elmém öntudatlanul a magyarázatot kívánó hírek rekeszébe tárolta.
Mert, az ugye korántsem példa nélküli, hogy egy fondor lelkületű egyházfi ármánykodása világrengető dúlakodás okozója legyen, melyet a sajtó illendőn elkurjantani képes.
A plébánosi attak ugyan a harcos egyház képét idézi fel, ami hangyányit idejétmúltnak tűnik, de úgy látszik, jönnek vissza a régi szép idők és lelkünk pásztorai nem restek kardra cserélni a keresztet, ha fenyeget az ellen. Tomori! büszke vezér! Mért hagyád el érseki széked; - kérdezhetnénk a költővel, de nem tesszük. Nem tesszük már csak azért sem, mert esetünkben a gyásztér nem hősvértől, maximum orrvértől pirosult, valamint mert emlékezetünkbe idézzük az Írást, amelyben schwarzaufweiss ottan van, hogy az a rabiátus Jézus is korbáccsal kergette ki a kufárokat a templomból – pedig, milyen jó családból származott – és akkor a követőitől egy jóízű pofozkodást igazán nem sajnálhatunk.
Nem tesszük fel a költői kérdést továbbá azért sem, mert a nagytiszteletű plébános nyilatkozatából megtudhattuk, hogy hosszan tette próbára az ő türelmét az egyház szolgájából postássá, tehát a köz szolgájává, átnyergelt sértett, míg elszabadult indulatától vezérelve tettlegességre ragadtatta magát. Tehát, hirtelen felindulásból cselekedett, amit az is alátámaszt, hogy a házvezetőnőjét kérte meg, gépjárművével nem fontolva haladván iramodnának a biciklin menekülő levélhordó után. ( Postás! Bicikli! Kerékpár-tender? Aha! A liberálbolsevik ármány kísért itten alighanem.) Nehéz elképzelni, hogy valaki előre megfontoltan szóljon házvezetőnőjéhez imígyen – Mari néni, izzítsa a verdát üstöllést, mert dédelgetett tervem szerint ütlegelni fogom a levelek lator hordóját. Nem, ilyen logisztikai megoldást csak hirtelen felindulásból választ a bajnok.
Akárhogy forgattam is, minden a helyén lenni látszott, mikor hirtelen megvilágosodtam, mint a vörösboros hosszúlépés. A bántalmazott közszolga ugyanis oda nyilatkozott, hogy tizenhétszer (!) is megüthette őt a plébános. Nem tízszer vagy húszszor, nem is tucatnyi füles elszenvedője volt őkelme, de éppen tizenhétszer – ami ugye ráadásul prímszám. Ki az, aki verekedés közben számolja a pofonokat? Vagy pontozók is voltak? Másrészt, micsoda egetverő felindulásban hirtelenkedik az ember egészen tizenhét pofonig?
Aztán megnyugodtam. Meg van a válasz erre is régen, csak forgatni kell a klasszikusokat.
Egy ideges ismeretlen valamilyen okból odament az álruhás Radzsához, és hirtelen negyvenháromszor pofon ütötte, úgyhogy nem is volt idő bemutatkozáshoz.
Hát, ha csak úgy nem…
